A suttogó emlék

A folyosó fémfalai között visszhangzó léptek elől menekülve János szinte vonszolta magával a rozsdás keringetőegységet. Alinda a Nagymama törékeny karját támogatta, ujjai görcsösen simultak az idős asszony bőrére. Minden lépésnél érezték a kolónia fojtogató fegyelmét, a gépzajt, ami felőrölte az emberi mivoltukat. De ebben a szorításban, a sötét sarok felé hátrálva, Alinda keze melegséget talált. Nemcsak a túlélés ösztöne hajtotta őket, hanem a makacs ragaszkodás egymáshoz, ami megkülönböztette őket a lélektelen Őrszemektől.
Kálmán a terminál felett görnyedve, reszkető ujjakkal pötyögte be a cellamódosítást, remélve, hogy a rendszer lassúsága elrejti a csalást a közeledő járőr elől. János a sötét átjáró torkából intett neki. Alinda látta János arcán a feszültséget, de a fiú szemében ott villant a féltés is. Ez a lopott tekintet több volt, mint puszta szövetség: a megőrzött emberség bizonyítéka a rideg vasvilágban.
– Gyorsan, a rács mögé – suttogta János, hangja alig volt több a szellőzők zúgásánál.
A Nagymama halkan felsóhajtott, ahogy behúzódtak a hálókamrák mögötti félreeső zugba. Megérintette Alinda arcát, és a régi világ egyik történetét suttogta a lány fülébe, egy olyan korról, amikor a melegség még az egymásra figyelésből áradt. Alinda lehunyta a szemét, miközben az Őrszemek nehéz léptei már elhaladtak a tizennégyes fülke előtt.