A kihűlő cellák

Az Őrszemek nehéz lépteinek zaja lassan elenyészett a folyosó végén, de a feszültség nem tágított a fémfalak közül. János óvatosan kilépett a hálókamrák mögötti sötét zugból, megfeszült izmokkal figyelve a tizennégyes fülke felé. Ott Kovács, az új lakó már bepakolta szűkös holmiját, és kíméletlenül rácsatlakozott a fülke egyetlen energiacsatlakozójára. A hálózat azonnal felsírt a túlterheléstől; a lámpák fénye pislákolva elhalványult, a hideg levegő áramlása pedig megtorpant a szellőzőkben.
Kálmán sápadtan, remegő ujjakkal húzta ki magát a terminál elől. A cellamódosítás sikerült, de a fizikai ára hatalmas volt: a dinamók hajtásától és a feszültségtől az utolsó energiatartalékaik is elillantak. Alinda érezte, ahogy a fojtogató hideg átjárja a végtagjait, miközben a Nagymama törékeny testét próbálta melegen tartani a sajátjával. A kolónián a test nem volt más, mint egy folyamatosan merülő akkumulátor, amit a napi munka és a massza-táplálék épp csak a túlélési szinten tartott.
– Nem maradhat ott – suttogta Alinda, hangjában a fizikai kimerültség tompa dühével. – Elszívja az összes fűtést tőlünk. Ha a Nagymama kihűl, az Őrszemek jelenteni fogják az életjel-csökkenést.
János bólintott, és elindult a tizennégyes fülke felé. Minden mozdulatát az elhasznált kalóriák hiánya nehezítette. Kovács a fülke küszöbén állt, karba tett kézzel, tekintetében az új jövevények kíméletlen túlélési ösztönével. A fémkeretben vibráló kék fény jelezte, hogy a cella energiáját már az ő azonosítója emészti fel.