A megosztott parázs

János megállt egy lépésre a fülke bejáratától, de mielőtt megszólalhatott volna, Alinda törékeny alakja elsuhant mellette. A lány nem a dühöt, hanem a Nagymama meséiből merített furcsa, makacs méltóságot hordozta a tekintetében. Kovács gúnyos félmosolya elenyészett, ahogy a lány egyenesen a szemébe nézett, figyelmen kívül hagyva a férfi fenyegető testtartását.
– Ha mindent egyedül emésztesz fel, a rendszer lekapcsol minket – mondta Alinda, hangja meglepő módon nem remegett, inkább tiszta volt, mint a jég alatt csörgedező víz. – De ha megosztjuk az elosztót, a fűtésünk megmarad, és a te cellád sem fog pirosan villogni a központban. Emberként kell túlélnünk, nem magányos állatként.
Kovács az elosztóra pillantott, majd a sötét folyosó végére, ahonnan bármikor visszatérhettek a járőrök. Kálmán a háttérben, a terminál árnyékában gyorsan átcsoportosította a prioritási kódokat. Nem volt szükség szavakra; a túlélés kényszere és a lányból áradó, szokatlanul meleg elszántság rést ütött az új lakó közönyén. Kovács lassan leengedte a karját, és félrelépett a csatlakozó elől, helyet szorítva nekik a szűk, vibráló térben.
János óvatosan odalépett, és segített a Nagymamának beülni a fülke sarkába, ahol a fémfalak már kezdték átvenni a megosztott energia első, langyos hullámait. Alinda leült a fázó idős asszony mellé, és miközben kezét a Nagymama tenyerébe kulcsolta, megérezte az igazi meleget: azt, ami nem a generátorokból, hanem a közös akaratból született. Az ember nemcsak elfogyasztható energia volt, hanem a fény, amit egymásnak adhattak a legsötétebb órán is.