A kényszerű meghátrálás

Kovács – mert ez a név állt a megviselt fémkonténer oldalára karcolva – durván félrelökte Kálmánt, és belépett a tizennégyes fülke előtti szűk előtérbe. A nehéz bakancsok csikordulása felerősítette a fojtogató feszültséget. Kálmán hátralépett, arcán a megfélemlítettség és a tehetetlenség ült, miközben a folyosó végén baljóslatúan felvillant a sárga jelzőfény: a szektorőrök közeledtek a generátor megcsapolása miatti feszültségingadozást vizsgálva.
– Ha nem pakolnak ki azonnal, magam szórom szét a kacatjaikat a folyosón! – morogta Kovács, és fenyegetően Alinda felé lépett.
János előlépett Alinda mögül, bár a teste még remegett a generátornál átélt sokktól. Pontosan tudta, ha az Őrszemek itt találják őket ebben a zűrzavarban, az mindannyiuk végét jelenti. Megragadta Alinda hideg kezét, és határozottan maga mögé húzta a lányt.
– Nem ér meg egy jelentést, Kovács – sziszegte János fojtott, sietős hangon. – Kálmán, írd át a cellaregisztert. Alinda, vinnünk kell a nagymamát és a keringetőt a belső raktárba, mielőtt a járőr ideér.
A Nagymama reszkető kézzel kapaszkodott Alinda ruhájába. Szemeiben a régi világ elveszett szabadságának, a régen látott kék égnek az emléke fénylett, de a kolónia könyörtelen napirendje most nehéz súlyként nehezedett rájuk. Kovács gúnyos horkantással lépett át a küszöbön, elfoglalva a szűkös életteret, miközben a távoli fémfolyosóról már hallatszott a nehéz, ütemes léptek zaja.