A sötétség szorítása

L656 óvatosan megérintette a falon lévő rozsdás lemezt, mire a korong kék fénye megremegett, majd elhalványult. A kamra sarkából hirtelen kaparászás, fémes csikordulás hallatszott. Alinda visszalépett, szorosan átkarolva a nagymama törékeny vállát. A sötétből egy alak bontakozott ki, arcát a zseblámpa tompa fénye világította meg alulról. János-G534 volt az. A férfi keze koszos volt a gépzsírtól, tekintete zaklatott, feszült. Nem kellett volna itt lennie; a kolónia szigorú napirendje szerint most a C-szektor generátorainál lenne a helye.
– Mit kerestek itt? – suttogta János, hangja rekedt volt a portól és a fojtogató hőségtől. Tekintete először L656-ra, majd a nagymamára, végül Alindára esett. – Az Őrszemek sávos ellenőrzést tartanak a felső szinten. Ha bemérik ezt a jelet, mindannyian a fagyos kamrába kerülünk.
Alinda nem a büntetéstől félt, hanem a férfi szemében égő kétségbeeséstől. Lépett egyet felé, és kinyújtotta a kezét, ujjai hegyével megérintve János gépzsíros kézfejét. Ez a tiltott, feleslegesnek bélyegzett mozdulat áttörte a magány falát. János megremegett, de nem húzta el a kezét. A nagymama halkan bólintott, mintha igazolva látná mindazt, amiről az imént beszélt: a túlélés nem csak kalóriák és wattok kérdése.
– Segítened kell – mondta L656, felmutatva a térképet ábrázoló korongot. – Ez az út kivezet a hálózatból. De a záróretesz nem reagál.
János a lányra nézett, majd lassan megszorította Alinda ujjait. A feszültség nem múlt el, de a megosztott veszélyben megszületett az a kapocs, amely képessé tette őket a következő lépésre. János előhúzott egy kopott csavarhúzót az övéből, és a falon lévő lemez felé fordult.