A sötétség melege — új hang

A zsilip súlyos, rozsdás fémlemeze félállásban ragadt, amikor a hálózat utolsó áramlökése kiszaladt a hidraulikából. Alinda és Kálmán egymásba kapaszkodva préselték át magukat a szűk résen, a sötétbe vesző alsó szektorok felé véve az irányt. A fejük felett elhaló generátormoraj helyét a mélyből felszálló, nyirkos hideg vette át. Alinda keze jéghideg volt, de szorítása nem lazult; Kálmán érezte a lány tenyerének minden apró rezdülését, a közös félelmet, amely most szorosabb kötelékké vált közöttük, mint bármilyen kolónia-szabályzat.
A járőrök elkerülésére az egyetlen járható utat a falba süllyesztett, szűk szellőzőjárat jelentette. Kálmán segítette fel a lányt a rácson át, majd maga is bemászott a poros fémcsatornába. A sötétben egymás fojtott lélegzetét hallgatták, miközben a fémlemezek felerősítve visszhangozták minden óvatos mozdulatukat.
Végül egy elfeledett, tizennégyes számú karbantartó fülke rozoga rácsához értek. Belökve a zsalut az elhagyatott, homályos helyiségbe huppantak le. A sarokban poros műszerek és elszáradt vezetékek hevertek. Itt, a magányos félhomályban, a kolónia zakatoló gépezetétől távol, Alinda Kálmán vállára hajtotta a fejét. Nem volt szükség szavakra; a nehéz zsilipen túli világban már nemcsak a túlélésért küzdöttek, hanem egymásért is, miközben a fülke sarkaiban az egykori emberi jelenlét elfeledett, néma nyomai vették őket körül.