A roppanó hálózat

A meredek lépcsősor alján, az ellenőrző pont szürke betonfolyosóján a falakban húzódó vastag kábelkorbácsok lüktető, mély búgása fogadta őket. A kolónia hálózata a teljes túlterhelés szélén ingadozott: a fejmagasságban futó sárga jelzőfények ritmustalanul villogtak, ahogy az elosztók kétségbeesetten próbálták átirányítani a hiányzó feszültséget. A transzformátorok felől égett szigetelés fojtogató szaga áramlott feléjük.
— A gép már nem bírja — suttogta Alinda, miközben a falra szerelt digitális táblát figyelte, ahol pirosan izzó hibaüzenetek gördültek lefelé. A kolónia túl sokat követelt a lakóitól, de a kiszipolyozott testek energiája sem volt elég a túlméretezett rendszer életben tartásához.
Kálmán megtorpant a vezérlőpult mellett. A szomszédos szektorok felől fémes csattanások és megszakadó szellőzőzajok visszhangoztak. Egy kirepedt hangszóróból Kovács rémült, recsegő hangja törte meg a csendet: az elosztóknál keletkezett zárlat miatt az automata zárak sorra mondták fel a szolgálatot, kaotikus zárlatokat okozva a teljes szinten.
Alinda felemelte a fejét, és a villogó vészfények félelmetes játéka mögött meglátta a kiutat. A hálózat vakító, törhetetlennek hitt rendje most saját súlya alatt roppant meg, s ebben a pillanatnyi vakfoltban az ő akaratuk maradt az egyetlen szilárd pont.
— Ez a mi esélyünk — mondta Alinda bizakodva, és határozottan megindult előre, kihasználva a megbénult védelmi rendszert.