A csendes bizalom

A feltáruló sötétségből hűvös, áporodott levegő áramlott feléjük. Kálmán megtorpant a nyitott zsilip küszöbén. A lámpájuk halvány fénye alig hatolt át a gomolygó poron, amely lassú táncot járt a nehéz, mozdulatlan csendben. A fülkében talált sokkoló plakát után a járat tátongó mélysége egyszerre ígért menedéket és kiszolgáltatottságot.
— Nem akarlak elveszíteni odalenn — mondta Kálmán halk, szinte észrevehetetlen hangon. Bizonytalanul nyújtotta ki a kezét, és megérintette Alinda ujjait. A lány eddigi merev, védekező tartása lassan felengedett; nem húzta el a kezét. A kolónia szigorú napirendje szerint az érintés puszta kalóriapazarlásnak számított, de ebben a nyirkos sötétségben a fiú tenyerének melege valóságosabb volt, mint a falra rajzolt tápanyagmátrix.
— Együtt megyünk le — válaszolta Alinda, és megszorította Kálmán kezét. A hangjából eltűnt a megszokott élesség. — Ők gépekké akarnak tenni minket, de amíg vigyázunk egymásra, nem győzhetnek.
Összekulcsolt kézzel léptek át a küszöbön. A lépcsőfokok meredeken vezettek lefelé az ellenőrző pontok mélye felé. Minden egyes lépéssel távolabb kerültek a pedálok monoton kattogásától, miközben a köztük lévő csendes bizalom erősebbé vált, mint a kolónia teljes hálózata.