A névtelenek verejtéke

Kálmán óvatosan felemelkedett a sarokban heverő szigetelőlemezekről. Minden porcikája sajgott a zsilipnél végzett erőlködéstől; a napi fejadagként kapott íztelen massza kalóriái már rég elégtek a vérében. Az éhség mardosó görcsként feszült a gyomrában, emlékeztetve őt a vastörvényre: a test itt csupán egy biológiai akkumulátor, amit a végsőkig ki kell zsigerelni.
– Menjünk – suttogta Alinda, fázósan dörzsölve a tenyerét. – Nem maradhatunk.
– A lábaid... bírni fogják? – kérdezte Kálmán, a lány remegő térdére nézve. Alinda törékeny alkata nem a nehéz fizikai munkára lett tervezve, mégis naponta a dinamók pedáljait taposta.
– Muszáj – felelte Alinda szaggatottan. – Ha itt találnak... végünk.
A fülke sarkában egy régi, megsárgult papírlap hevert, rajta egykori munkások kézzel írt beosztása. Kálmán rálépett; a papír némán porladt szét a talpa alatt, mint a múlt elfeledett emléke. Elindultak a fülke végében lévő, rozsdás csővezetékek melletti keskeny szervizfolyosón a generátor-egység felé.
Mélyebbre ereszkedve a falak vibrálása felerősödött. Ez nem a központi hálózat tiszta energiája volt, hanem a kézi szükségrendszerek nehézkes lüktetése. Valahol a mélyben a munkások most is a pedálokat taposták, a saját húsukból facsarva ki az utolsó wattokat a felsőbb szintekért. Kálmán megfogta Alinda jeges kezét, és beléptek a generátor-egység homályába.