A sötétség lépcsőfokain

A füstös átjáróban hideg léghuzat fogadta Alindát. A plafonon futó csövekből csöpögő víz ritmikus koppanása elvegyült a távoli generátorok nehéz dübörgésével. A lány a fémlemezből emelt falhoz lapulva haladt a C-szektor szűk, párás folyosóján, kezét önkéntelenül az inge belső zsebében lapuló rézlemezre szorítva.
A sarkon túl, az elfeledett járatok sötétjében hirtelen egy árny bontakozott ki a homályból. János volt az. A férfi arca sápadt volt a szüntelen rettegéstől, de mozdulataiból nem hiányzott a szándék. Egy rozsdás vascsövet szorított a csővezetékhez, miközben figyelő tekintettel pásztázta a folyosó végét.
– Kovács a lifteknél áll – suttogta János, hangja alig hallhatóan rebbent a nedves betonfalak között. – De el kell jutnod L656-hoz. Mi vagyunk a napfény örökösei, Alinda. Ezt az Őrszemek sem vehetik el tőlünk, bármennyire is próbálják rácsaik mögé zárni a meleget. A generátormagban még ott lüktet az az élet, amit tőlünk raboltak el.
János óvatosan előrelépett, és a vascsővel erőteljesen megkocogtatta a szellőzőjárót. A fémes kongás tompa visszhangot vetett a főfolyosón, azonnal magára vonva a távoli őrök figyelmét.
– Menj! – intett szaggatottan a lány felé, majd maga mögött hagyva a rejtekhelyet, a sötétebb mellékjárat felé lépett, hogy elterelje az Őrszem tekintetét.
Alinda nem habozott tovább. Kihasználva a döntő pillanatot, átsurrant a nyitott folyosórésen, s a lefelé vezető, nyirkos lépcsőfokokon megindult a legmélyebb szektor, a generátormag felé.