Néma vallomás a folyosón

A fémes csattanás visszhangja végigmorajlott a C-szektor szűk járatain, felriasztva a műszakváltásra készülő munkásokat. Az Őrszemek lépteinek ütemes döngése azonnal elvonult a csővezetékek felé, szabaddá téve az utat a mélybe menekülő Alinda előtt. A párás félhomályban szinte láthatatlanul suhant vissza a hálókörlet szélére János, a G534-es alany. Mellkasa zihált a kockázatos elterelés után, de tekintete azonnal az idős asszonyt kereste.
A Nagymama a szerelőpadnál állt, megdermedve a távoli sziréna tompa búgásában. Amikor meglátta a felé lépkedő férfit, ujjai görcsösen szorultak a csavarkulcs köré. Rettegett, hogy a járőrök visszatérnek, de még inkább attól a veszélytől, amit a férfi jelenléte jelentett a szívének.
– Megőrültél, János? – sziszegte halkan, miközben feszülten leste a folyosó végét. – A kolónia törvényei szerint az ilyen magánakcióért azonnali átsorolás jár. Nincs helye az egyéni kapcsolatoknak a szektorban, tudhatnád!
Szigorú, törvénytisztelő szavai mögött azonban ott bujkált a fojtott aggodalom. János nem hátrált meg; az idős férfi barázdált arcán nem a félelem, hanem egy mély, konok ragaszkodás tükröződött.
– Nem hagyhattam, hogy elkapják – felelte szaggatottan János, és egyetlen óvatos pillanatra megérintette a nő hideg, kérges kézfejét. – A te unokád. Nekem már nincs mit veszítenem ezen a telepen, de neked még van.
A Nagymama elhúzta a kezét, ahogy a szigorú rend előírta, de elforduló tekintetében ott bujkált a rég eltemetett gyengédség szikrája. A rideg betonfalak között a G534-es számsor mögött lakozó ember eltitkolt szerelme volt az egyetlen melegség, amit a kolónia nem tudott elszívni tőlük.