A sötétben kinyújtott kéz

A zöld jelzőfény csendesen pislákolt a mennyezeti csővezeték árnyékában, mintha maga a gép is megkönnyebbült volna a veszély elmúltával. Alinda tüdeje még égett a hirtelen erőkifejtéstől, de a lábai már könnyebben követsék a pedálok megszokott körforgását. Nagymama lassan oldalra fordította a fejét. Nem volt rajta a megszokott, gépies fásultság; szeme sarkában apró, meleg ráncok gyűltek össze, és egy alig észrevehető, finom mosoly bukkant fel az ajkán.
Nem hálálkodott, hiszen a kolónián a hangos szó veszélyes luxusnak számított, de abban az egyetlen pillantásban benne volt minden féltés és gyengédség. Alinda ekkor értette meg igazán, mi a különbség köztük és a csarnokban járőröző fémszörnyek között. Az őrszemek csak nyomatékot, kalóriát és percenkénti fordulatszámot mértek. Az ember viszont képes volt átvenni a másik terhét, csupán azért, mert törődött vele.
Pár lépéssel arrébb, a tizenhármas padnál János lassította egy gondolatnyit a hajtást. A fiú már egy ideje csendben figyelte őket. Amikor tekintete találkozott Alindáéval, nem a megszokott, fáradt közöny tükröződött benne, hanem valami mély, őszinte csodálat. Egy apró, alig látható intéssel jelezte, hogy látta a lány önzetlen tettét. Ez a néma pillantás jobban felmelegítette Alinda szívét, mint a csövekből érkező langyos tápanyag.
– Látod, kedvesem – suttogta a nagymama olyan halkan, hogy csak a láncok zörgése vigye át a szót –, a régi világban sem a gép vagy az energia tette az embert. Hanem az, hogy tudtuk, kinek a kezét kell megszorítani a sötétben.
Alinda bólintott, és belső melegséggel tekerte tovább a pedált. A kolónia szigorú napirendje nem változott, de a monoton kattogás mögött újra megszületett valami elpusztíthatatlan.