A sötét kamra emléke

A nehéz acélretesz csattanása kizárta a generátoregység fényeit, és a szűk járatra vaksötét borult. A fal túloldalán elfojtott berregéssel suhantak el a szondák, de odaát János már a saját életét tette a műszerek számlálói közé. A rés mélyén elakadt a levegő. Alinda megborzongott; a lány ujjai ösztönösen keresték a fal hideg, nyirkos borítását, míg végül a Nagymama meleg, reszkető kezét érték el.
– Ne mozogj, gyermekem – suttogta Klára, s hangjában elnyomott kín bujkált. A vaksötétben a család hiánya súlyosabban nehezedett rájuk, mint a fejük felett húzódó vastag betonréteg. Alinda apja évekkel ezelőtt tűnt el a rendszer átsorolásaiban, anyját pedig az L-lakó szektor félhomályos munkatáboraiba nyelte el a kolónia normatívája. Nem maradt másuk, csak ez a titokban örökített kötelék, amelyet az Őrszemek puszta jelenléte is bűnné nyilvánított.
A 84-es alany ziháló légzése törte meg a járat csendjét, ahogy a sötétben a földre roskadva támaszkodott a falnak.
– János időt nyert nekünk – szólalt meg újra a Nagymama, s ujjait szorosabban Alinda kezébe fonta. – Apád is pontosan ezt tette volna. Ő sem hagyta, hogy a számozott cellák végleg letöröljék rólad a nevedet. Nem engedhetjük, hogy hiába hozza meg ezt az áldozatot.
A szellőzőből hirtelen fémes szag és hűvös huzat áradt feléjük. A kolónia szigorú napirendje nem állt meg, de ott, a mélyben, a megmaradt család apró magva megindult a derengő, elfeledett járatok sötétje felé.