A sötét elágazás

A folyosó dohos homályában a megriadt Őrszem tehetetlenül állt a leszakadt ajtó mellett, míg a menetelő léptek visszhangja gyorsan távolodott a rácsos padlón. Az új lakó határozottan terelte a kis csoportot a szellőzőcsövek alatti sötétebb sávba, ahol a vezetékek sziszegése elnyomta a lihegésüket.
– Hova megyünk? – sziszegte Alinda megtört hangon, miközben rettegve pillantott hátra a derengő lámpák felé. – Vissza fognak vinni minket... levágják a fejadagot!
– Nincs már mit levágniuk, kislány – felelte szikáran az új lakó, megállva egy vastag kábelköteg kanyarulatánál. – Nem az Őrszemek tulajdona a fenti világ. Bármit hazudnak a szektorhálózatról, a napfény örökösei mi vagyunk, nem a dinamókat árammal etető gépek. A fény jussa azé, aki dolgozik érte, nem aki láncra fűzi az embert.
– Anyám is ezt mondta – lihegte a Nagymama, megkapaszkodva János karjában. – A kollektort még a mi embereink építették, mielőtt a lezárás elnyelte az eget. Mi vagyunk a fény igazi jussának őrzői.
János szíve hevesen vert. A rettegés még ott bujkált a torkában, de ahogy Alinda reszkető kezét megfogta a hideg vascsövek árnyékában, tudta, hogy a visszaút megszűnt. A járat elágazásánál a szektor piros vészfényei lüktettek, és a sötét mélyéből már nem a fegyelem hidege, hanem a lázadás első, óvatos melege áradt feléjük.