Elfojtott kötelék

A vörös vészfények lüktetése ritkult, ahogy a szűk alagút lefelé lejtett a nehéz, párás levegőben. A vastag gőzcsövekből szivárgó meleg köd befedte a rácsos padlót. János-G534 megállt a sötét kiszélesedésnél, és óvatosan engedte el Alinda reszkető ujjait, hogy az idős asszony felé forduljon. A Nagymama zihálva támaszkodott a nyirkos falnak, lábain alig bírta a menekülés gyors ütemét.
– Álljunk meg egy pillanatra – mondta János halkan, torkában fojtogató feszültséggel. Lépett egyet előre, s kinyújtotta a kezét, hogy megtámassza az asszony megfáradt vállát. – Nem bírja ezt a tempót.
– Ne nyúlj hozzám, János – sziszegte a Nagymama, bár szigorú hangjából hiányzott a valódi ellenállás. Hátralépett volna, de a jéghideg vascső útját állta. A kolónia merev törvényei évtizedek óta tiltották az ilyen jellegű kötődést az idős lakók és a fiatalabb szektorosok között; a csoportházirend szigorúan büntette a nem kijelölt érzelmi kapcsolatokat. – Tudod a szabályt. Nem tartozunk egy egységbe.
– A szabályok a fülkékben maradtak – felelte János, és nem húzta vissza a kezét. A tekintetében bujkáló aggodalom mélyebb volt, mint az Őrszemektől való félelem. Régóta hordozta magában ezt a néma tiszteletet és a titkolt vonzalmat, amit eddig csak lopott pillantásokkal merészelt kifejezni a közös munkaórák során. – Itt már nincsenek felügyelők.
– De még itt van a beidegződés – suttogta a Nagymama, s egyetlen rövid pillanatra a keze János kézfejére tévedt. A mozdulat forró volt és elfojtott, tele évtizedes gondoskodással, mielőtt gyorsan visszahúzta volna az ujjait. – Ne nehezítsd meg... Alindára kell figyelned.
Alinda riadtan nézett kettejükre a homályban. A távolból a csőhálózat tompa, fémes kondulása jelzésértékűen visszhangzott: az Őrszemek keresőosztaga elindult a járatok felé.