A rekedt sípszó

A kiakasztott retesz egy meglepően halk, méltatlankodó kattanással adta meg magát, mire a fülke nehéz fémbortása két centit kifelé ugrott. Az Őrszem döbbenten nézett a saját csizmájára, mintha az tehetne a fizika és a kolóniaszabályzat hirtelen felborulásáról.
– Ez... ez súlyos szabályszegés! – nyögte ki a felügyelő, és a riasztó gombja felé kapott, de a mozdulat félbeszakadt, amikor a rács kilazult fémlemeze egyszerűen lecsúszott a helyéről.
– A szabályokat a csavarok tartják, tizedes, nem az ordítozás – jegyezte meg az új lakó szárazon, miközben határozott mozdulattal félretolta a lötyögő rácsot.
János elhűlve figyelte a jelenetet. Egy ember, aki nem kezd el pánikszerűen pedálozni, amikor megijesztik, hanem inkább elrontja a zárat? Tényleg így kezdődik az emberré válás, valahol a rozsda meg a laza alátétek között?
– János, gyere! – sziszegte Alinda szaggatottan, miközben félelmében a falhoz lapult. – Ebből... ebből borzalmas büntetés lesz!
– Ha nem mozdulunk, akkor is – dörmögte a Nagymama, bár a térde érezhetően remegett a hideg padlón.
Az Őrszem végül kétségbeesetten megfújta a vészsípot, ám a túlterhelt hálózat miatt a kolónia hangszóróiból csupán egy erőtlen, rekedt sípolás préselődött ki, mint egy asztmás gőzmozdony utolsó lehelete. Az új lakó kihasználta a pillanatnyi zavart, megragadta János kabátujját, és erélyesen kirángatta a résnyire nyílt ajtón át a folyosóra. Alinda és a Nagymama óvatosan követték őket. A kolónia szigorú napirendje abban a másodpercben törött meg: az ember nem attól ember, hogy engedelmesen termeli a wattokat, hanem attól, hogy ha kell, megfutamodás helyett kilép a saját cellájából.