A sárga jelzőfény

A derengés egy falra szerelt, elhagyatott elosztódobozból származott, amelynek repedt műanyag burkolata mögött egy magányos, sárgás jelzőfény pislákolt. A nagymama hirtelen megtorpant. Elengedte a lány csuklóját, és a falnak támaszkodva zihált. Alinda a sötétben is látta, hogy az öregasszony válla megroggyan. A feszült sietség mögül előbukkant az elgyötört, törékeny valóság.
– Sajnálom – suttogta a nagymama, és reszkető, bütykös ujjaival óvatosan megérintette Alinda vörösre szorított csuklóját. – Nem akartalak bántani. De meg kell értened... odaát már nem vagyunk emberek. Csak kilowattok egy táblázatban.
Alinda dühös könnyeit törölgetve nézett rá. A fizikai fájdalomnál jobban fájt neki az az űr, amit a biztonságosnak hitt kolónia elvesztése jelentett. Mégis, ahogy megérezte a nagymama jéghideg, kérges tenyerét a bőrén, a düh helyét átvette valami mély, szomorú kapocs. Mindketten ugyanattól a magánytól féltek.
– János nem akart rosszat – mondta Alinda halkan, miközben közelebb lépett, hogy testével óvja az öreget a járat huzatától. – Ő is csak élni akar. Úgy, mint mi.
– János fél – felelte a nagymama, és a pislákoló sárga fény felé mutatott. – De a félelem itt nem tart meg. Nézz rá erre a lámpára. Ha kialszik, elfelejtik, hogy létezett. Mi nem lehetünk ilyenek.
A távolból fémes csörömpölés hallatszott, Kovács emberei már a szomszédos szektor lezárásán dolgoztak. Nem volt sok idejük. Alinda bólintott, és most először ő vette át az irányítást: megfogta a nagymama hideg kezét, és határozott léptekkel indult el a folyosó sötétebb része felé.