A fenti világ jussa — új hang

A sötétség szinte rájuk nehezedett a fal mögötti szűk, elfeledett járatban. Alinda térdre esett a hideg fémpadlón, tenyerét vastag, olajos por borította be. Mögötte a résen át még beszűrődött a C-szektor vöröses vészvilágítása, de a nagymama azonnal maga mögé húzta a nehéz, rozsdás lemezajtót, elvágva a menekülés egyetlen látható útját.
– Megőrültél? – sziszegte Alinda, hangjában a fojtogató rettegés vibrált. – Ott kellett volna maradnunk! János még segíthetett volna. Itt semmi sincs, csak a sötét.
– Hallgass! – rántotta meg a karját az öregasszony, mozdulata meggondolatlanul durva volt. – János csak egy fogaskerék a rendszerben. Te nem érted? Mi vagyunk a napfény örökösei, Alinda! A fenti világ utolsó igazságtételét nekünk kell kikövetelnünk, nem pedig a lenti generátoroknak adni a testünk melegét. Ha most megállsz, végleg elnyel a kolónia.
A lány megpróbálta kiszabadítani a csuklóját a szorításból, de a nagymama makacsul vonszolta előre a nyirkos homályban. A fal túlsó oldaláról hirtelen dühös, visszhangzó dörömbölés rázta meg a szellőzőcsöveket. Kovács hangja szűrődött át a rácsokon keresztül, aki a hálózat kiesése miatt őrjöngve követelte a karbantartóktól a C-szektor azonnali lezárását.
– Ha megtalálnak, végünk – suttogta Alinda, miközben könnyei utat vágtak a porban az arcán. – Te csak egy mesét kergetsz, én pedig meg fogok halni a sötétben!
A nagymama nem felelt, csak még elszántabban lökte előre a lányt a járat kanyarulatán túlra, ahol a mélyben valami tompán derengeni kezdett.