A Hálózat Zaja

A folyosó egyre sötétebbé vált. Alinda kezében szorította nagymamája hideg ujjait, és lépteit a távoli, tompa csattanások ritmusához igazította, melyek Kovács embereinek közeledését jelezték. A levegő hideg volt és állott, égett olaj és penész szagával telítve. Csak a saját lihegésük és a nagymama halk szipogása törte meg a némaságot, ami a falakból áradt.
Egyszerre azonban valami megváltozott. Egy mély, rezonáló moraj söpört végig a járatokon, mintha a kolónia maga nyögne a terhe alatt. A sárga jelzőfény, amelytől elindultak, most teljesen kialudt, s teljes sötétség borította el őket. Alinda szívét félelem szorította össze, de érezte nagymamája remegő kezét, és erőt merített belőle. Ez nem a véletlen volt. Tudta, hogy ez a hálózat, ami a kolónia minden mozdulatát irányította, most küszködik. A moraj intenzitása nőtt, a falak mintha rezdültek volna.
A zajok közepette egy gyenge, zúgó hang hallatszott valahonnan elölről. Ez nem a falak zaja volt, hanem valami idegen, mechanikus. Alinda elengedte a nagymama kezét, és óvatosan előre tapogatózott. Ujjai egy sima fémfelületbe ütköztek, majd egy szabálytalan résbe, amely mögött alig észrevehetően áramlott a hideg levegő. Egy rejtett nyílás volt, amit eddig a kolónia áramköreinek állandó, egységes zúgása nyelt el.
– Itt van – suttogta Alinda, hangja épphogy hallható volt a hálózat morajlásában. – Be tudunk csúszni. Meg kell próbálnunk.
A nagymama, aki eddig csak reszketve követte őt, most meglepő erővel nyúlt előre, és megérintette a rés szélét. Arcát nem látta Alinda, de érezte a félelmet és a reményt, ami az öregasszony mozdulatában rejtőzött. A hálózat zaja már nem egyszerűen zavar volt; az ő menekülésük lehetősége volt. János tétovázása, a rendszer túlterheltsége most nekik dolgozott.