A sárga fény érintése

Amíg az Őrszem a szektor kapui felé csörtetett a pirosan derengő félhomályban, Alinda kihasználta a zűrzavart. Gyors, halk léptekkel suhant végig a folyosón a lakófülkéjük irányába, megbizonyosodni róla, hogy a nagymamája biztonságban van-e a hirtelen sötétségbe borult kolónián.
A fülke bejáratánál azonban megtorpant. Az elosztó leállása miatt a szomszédos blokkban dolgozó János – hivatalos nevén G534-es lakó – már ott állt az ajtóban. Az idős férfi kezében egy kis gőzkondenzátoros kézilámpa pislákolt, amelynek meleg, sárgás fénye éles ellentétben állt a folyosó vészjósló vörösével.
– Csak ellenőrizni akartam, hogy nem esett-e baja, Teréz – mondta János halkan, óvatosan nyújtva át egy félretett, meleg szintetikus takarót. – A fűtés is leállt, a hálózat nem bírja.
Nagymama kihúzta magát, arca szigorú álarcot öltött, miközben tekintete a folyosó sötét szegleteit pásztázta.
– A szabályzat tiltja a szektorok közötti magánlátogatást, G534-es – felelte kimérten, de a hangja megbicsaklott, ahogy átvette a takarót. – Menjen vissza a saját helyére, mielőtt az Őrszemek észreveszik.
János szomorúan, mégis megértő mosollyal bólintott, majd némán meghajolt. Amikor elfordult, Nagymama keze egyetlen röpke pillanatra a férfi ujjaihoz ért. Nem volt ebben lázadás, csupán az elfeledett régi világ egy halk szilánkja: törődés, amit a kolónia vasfintora sem tudott teljesen kitörölni az öreg szívből. Alinda a fal tövében lapulva megértette, hogy nem ő az egyetlen, aki titkos érzelmeket őriz a fémfalak között.