A rozsdás mennyezet feletti kék

A szellőzőnyílásokból áradó langyos, gépszagú levegő meg sem rebbentette a csarnok nehéz páráját. Nagymama alig észrevehetően ingatta a fejét tekerés közben, mintha a kiszáradt torkán átszűrődő szavak csak a pedálok ütemét kísérnék. „Akkoriban még létezett az igazi szél” – suttogta újra, a hangjában megbúvó elvágyódással, ami éles kontrasztot alkotott a falak nyomasztó szürkeségével. „Nem gép fújta át az elhasznált tüdőkön, hanem fent született, az ég tetején, és szabadon száguldott a szántóföldek felett.”
Alinda önkéntelenül is felemelte a fejét, és a magasba nézett, ahol csupán a rozsdás fémbordák és az áramvezető kábelek kusza hálója zárta el a világot. A szabad ég fogalma számára elvont, mesebeli táj volt csupán, olyasmi, mint a régi könyvek illusztrációi, mégis, ahogy a vádliláz elárasztotta a lábait, a szívében egyre hangosabban lüktetett a lázadás szikrája. Miért kellene egy életen át egy helyben rohanni, ha a világ egykor végtelen volt?
A fal tövében álló L656-os egység szervomotorjai halk horkanással mozdultak meg. A vörös optikai lencse lassú, szisztematikus ívben pásztázta végig a generátorsort, keresve a hatékonyság legkisebb ingadozását is. Nagymama térde egy éles roppanással megcsuklott, és a hajtókar sebessége pillanatra az előírt kritikus határ alá süllyedt. A műszerfal piros visszajelzője azonnal felvillant, jelezve a kimaradást.
Alinda szinte gondolkodás nélkül fokozta a tempót. A saját nyeregben előredőlve, minden erejét a hideg vaspedálokba táplálva próbálta áthidalni a két dinamó közötti elosztó hálózatát, hogy az ő túlteljesítése kompenzálja az idős asszony kieső energiáját. A tejsav maró fájdalommal futott végig az izmain, de nem törődött vele: a tekintetét szilárdan az Őrszem mozdulatlan fémkoponyájára szegezte.
A robot lencséje megállt a lány felett. A száraz számítások hideg logikája felmérte az aggregált kinetikus teljesítményt: az eredő áramerősség visszaállt a megkívánt szintre. Az L656-os nem adott ki riasztást, optikája továbbfordult a csarnok távolabbi sarka felé, elkönyvelve a rendszer pillanatnyi stabilitását.
Nagymama megkönnyebbülten, halkan fújta ki a levegőt, és félénk, hálás pillantást vetett az unokájára. „Egy napon, Alinda...” – mormolta alig hallhatóan, miközben a lánc ritmikus csörgése újra elborította kettőjüket – „...felfedezed majd azt a kékséget a plafonon túl.”