A pedálfordulatok matematikája

A pihenőidőt lezáró fémes sziréna nem hagyott időt a merengésre. Alinda visszamászott a kopott, műbőr borítású nyeregbe, amely még őrizte az előző műszakváltó langyos lenyomatát. A fém hajtókar hideg volt a meztelen talpa alatt, de a szabályzat nem ismert kompromisszumot: a zöld visszajelző lámpa felvillanásához azonnal el kellett érni a percenkénti ötvenötös fordulatszámot.
A pedálok ritmusa hamar átvette az uralmat a csarnok felett. Nem volt ebben semmi magasztos vagy drámai, csupán a tejsav és a fogaskerekek száraz matematikája. Ha a fordulatszám leesett, az adagolócső csapja elzárult, és a napi harmadik adag édes massza nélkül maradni sokkal reálisabb fenyegetés volt, mint az Őrszemek távoli, absztrakt logikája. A túlélés itt nem elvi döntések, hanem a combizmok állóképességének kérdése volt.
Két dinámóval arrébb Nagymama térde ritmikusan kattogott minden egyes fordulónál. Az idős asszony teste már évtizedek óta ehhez a géphez idomult, mozdulatai mégis tartogattak néha egy-egy zökkenőt, mintha az ízületei még emlékeznének a megállás lehetőségére. Néhány ütemenként halkan kieresztette a levegőt, szemeit a padló karcolásaira tapasztva.
– A gumi gumi volt, nem ez a sajtolt hulladék – mormolta a nagymama két kilégzés között, épp csak annyira hangosan, hogy a szomszédos lánc csörgése ne nyelje el teljesen a szavait. – És ha tekertél, eljutottál valahová. Nem csak a villanyt tápláltad egy dobozban.
Alinda hallgatta a morajlást, de a tekintete a folyosó szélén álló L656-os egységre tévedt. A robot optikai lencséje vörösen pislákolt a szürke félhomályban, hibátlanul regisztrálva a szektor kinetikus teljesítményét. A lány vádlijában már sajogtatott a megszokott izomláz, mégis lenyűgözte az a tökéletes, súrlódásmentes csend, amellyel a gép jelenléte kitöltötte a nyikorgó csarnokot.