A rézkarika melege

A C-szektor szűk, párás folyosóján halk surranással oszlatta el a homályt a fali lámpák halvány villanása. János egy gyors mozdulattal előrelépett, hogy kikémleljen a kanyar mögött, míg Alinda gondosan a ruhája belső korcába rejtette a hűvös rézdrótot. A fém apró karcolása a bőrén valószínűtlenül meleg érzést hagyott maga után – mintha Kovács öreg ujjai még mindig ott biztatnák a lányt a sötétben.
– Ha a nyolcadik szekciónál elválunk, a rendszer nem érzékel csoportosulást – suttogta János, visszanézve a két nőre. Az arca fáradt volt, de a tekintetében most először nem a megszokott gépies fegyelem pislákolt, hanem valami óvatos, elfojtott figyelem. – A műszakváltó sziréna két perc múlva megszólal.
A nagymama lágyan megragadta Alinda szabad kezét, és menet közben közelebb hajolt hozzá, miközben lépteik ritmusa egybefolyt a csövek egyenletes morajával.
– Tudd meg, kislányom, a régi világban nem a csavarok meg a fogaskerekek tartották össze az embereket, hanem az ilyen apróságok. Egy elrejtett mosoly, egy kézzel formált drótdarab... Így születik újjá az ember, amikor a gépek már mindent el akarnak venni tőle.
Alinda bólintott, s miközben a szellőzők hűvös szele megcsapta az arcát, érezte, hogy a léptei már nem a kolónia megszokott, gépies ütemét követik. Amikor az első sziréna éles hangon felbúgott a fejük felett, János gyors pillantással eltűnt a szervizalagút irányában, Alinda pedig a nagymamájával együtt elindult a lakóblokkok felé, szívében a megőrzött titok melegével.