A hatos cella csendje

A vészvilágítás vörös lüktetése lassan átadta helyét a C-szektor megszokott, derengő sárgás fényének. Az Őrszemek csikorgó hordágyának zaja elhalt a távolban, a szaguk – a hideg ózon és a gépzsír keveréke – azonban még ott lebegett a szűk folyosón. János kinyújtotta a kezét, és határozott mozdulattal visszatolta a szellőzőakna laza lemezét, elrejtve a fal mögötti üreget.
– Nem maradhatunk itt – suttogta János, szemeit a folyosó sötétedő kanyarulatára szegezve. – Az elhalálozási jegyzőkönyv lezárása után alig tíz percük van átfésülni a hatos cellát a fertőtlenítőknek. Ha az ajtó előtt találnak bennünket, a mi fejadagunkat is csökkentik.
A nagymama azonban nem mozdult azonnal a kijárat felé. Alinda karját fogva lépett egyet az öreg Kovács üresen maradt, még meleg priccse felé. A vaskeret egyik hajlásában, a matt festék lepattogzott rése mögött egy apró, megmunkált drótdarab hurokra kötve hevert. Kovács utolsó hagyatéka nem adat volt a rendszerben, hanem egy kézzel formált, elrejtett tárgy.
– Nézd, Alinda – mondta a nagymama halkan, miközben a lány tenyerébe nyomta a hűvös rezet. – Ezt semmilyen főkönyv nem tudja elszámolni. Amíg emlékszel a régi világ meséire és erre az érintésre, nem válsz puszta biomasszává.
Alinda ujjai rászorultak a fémre. Rátekintett Jánosra, aki sürgetően intett a folyosó árnyékából. A lány tudta, hogy a következő műszakban a dinamóteremben L656 szemei újra rajta függnek majd, de a kezében tartott drót most szilárdabbá tette a lépteit. Nemcsak túlélni akart: ember akart maradni a gépek között.