A rézjelvény súlya

A kiszipolyozott gőzzel teli folyosón a kiszolgált légiós megvetően szippantott a fémízű levegőből, majd kinyújtóztatta nehéz csizmáját. Gábor bácsi visszahőkölt, háta mögött János pedig alig észrevehetően Alinda elé lépett, védelmezően elzárva a lányt a jövevény hideg tekintetétől. A kolónia merev napirendje szorította őket, de a veszély most közelebbről fenyegetett.
– A felső szektorokban már a csatornákat is lezárták – morogta az idegen, miközben gázálarctáskájából előhúzott egy összeégve csillogó, rézbevonatú jelvényt, s a rugalmas padlóra hajította. – A magukat Napfény Örököseinek nevező tisztek elszívják az összes fennmaradó energiát a kupolából. Azt vallják, nekik jár a természetes fény utolsó szikrája is, nekünk meg marad a pedál meg a vakság.
Gábor bácsi arca sápadtra vált, és rémülten pislogott a mennyezeti kamera iránya felé. A lázadó szavak hallatán a kolónia szigorú szabályai szerint a hallgatóság is bűnrészessé vált.
– Hallgass, te szerencsétlen! – sziszegte a házfelelős elhaló hangon. – Ha egy Őrszem meghallja ezeket a neveket, mindannyiunkat az L-szektorba vezényelnek csőtisztítónak!
Alinda a Nagymama reszkető kezét szorította meg. Az idős asszony szemeiben azonban nem a megrémült lakók riadtsága, hanem egy régen kihunytnak hitt parázs villant fel.
– A Napfény Örökösei... – suttogta a Nagymama, megvető éllel a hangjában. – A nagyszüleim még látták az igazi napot. Az nem volt birtoka senkinek, fiam. De ha a kupolát birtokolják, a vérünket is követelni fogják a fényükért.
János megmozdult, sérült karjához kapott a hirtelen nyilalló fájdalomtól, mégis határozottan szembefordult a légióssal. A váltás szirénája már a távolban zúgott, ám a Fülke-14 ajtajában kimondott tiltott név örökre megváltoztatta a fémcsarnok levegőjét.