A légiós a fülkében

A retesz mély fémhanggal pattant ki, s a Fülke-14 szűk ajtaja nehézkesen lendült befelé. A narancssárga vészfényben nem a megszokott, üres szerszámoskamra fogadta őket, hanem egy ismeretlen férfi, aki hanyagul dőlt a számozott kapcsolótáblának. A szektorbeosztás szerint a helyiségnek üresen kellett volna állnia, az új lakó mégis ott terpeszkedett a tartalék kábeltekercseken, egy kopott, szürke gázálarctáskát szorongatva.
– Ez a szektor karbantartó fülkéje! – lépett előre Gábor bácsi, akinek a hangjából azonnal felhorgadt a házfelelősi düh. – Nem kaptunk semmilyen áthelyezési pecsétet! Mégis mit képzelsz, ki vagy te, és mit keresel a mi szintünkön?
Az idegen lassan emelte fel a fejét. Egy mély, forradásos vágás húzódott a bal szemöldökétől az álláig; bőre a felszíni zónák szellőzőinek maró gőzétől megkeményedett, cserzett fémre hasonlított. Kifürkészhetetlen tekintettel mérte végig a lihegő társaságot.
– A Külső Légióban szolgáltam hat évig, mielőtt visszavezényeltek ide pedálozni – felelte szűkszavúan, hangja mint a száraz kavics a csőben. – A szektortiszt utalt ki ide. Ha problémád van az új beosztással, megbeszélheted a csizmámmal, öreg.
Gábor bácsi arca dühösen vörösödött, de az új lakó fenyegető nyugalma megtorpantotta. Alinda és János összenéztek: a kolónia szigorú rendjében ritka volt az olyan jövevény, aki egyenesen a légió kemény világából érkezett, és még ritkább, aki már az első percben szembeszállt a közösség vezetőivel.