A régi kapcsolótábla

A szellőzőjárat nyirkos fémcsöve inkább hasonlított egy túlméretezett emésztőrendszerre, mint menekülőútra, de a kolónián senki sem válogathatott. L656 félrelökött egy rozsdás lemezt, és bekászálódott a résen, míg a Nagymama meglepő agilitással követte. Alinda csak egy pillanatra torpant meg a nedves lépcsőfokokon: a falakon végigfutó reszketésből tudta, hogy a C-szektorban János most próbálja túléléssel viszonozni a központi áramfejlesztő túlbuzgóságát.
Egy elfeledett elosztóhelyiségben kötöttek ki, ahol a falakat még a kétezertízes évek békebeli porrétege borította. A kapcsolótáblák halott szemeikkel bámultak rájuk, mint kiszolgáltatott műszerfal-fosszíliák.
– Hát, nem egy luxusfülke, de legalább nem ráz meg, ha túl sűrűn veszel levegőt – jegyezte meg L656, miközben megtörölte az olajos homlokát.
Alinda a nedves betonra roskadt, a tenyerét a hideg kövezethez szorítva.
– Ha a hálózat visszacsap, János a dinamón... őt ráláncolták a pedálra.
– Az ember nem attól ember, drágám, hogy hová láncolják – emelte fel a mutatóujját a Nagymama, és leült egy ezeréves transzformátordobozra. – 2050-ben még azt hitték, a gép szolgálja az embert. Aztán kiderült, hogy a gép nem tud pedálozni, nekünk meg van combizmunk. De a méltóság nem a lábadban van, hanem abban, hogy a sötétben sem válsz pusztán kalóriatermelő alkatrésszé.
– János puszta alkatrész most a C-3-asban – morogta L656. – Bár ha van esze, félrehajtja a szíjat. Attól még ember marad valaki, ha túléli a műszakot.
Alinda felnézett. A csövek zúgása mélyült; a döntés érett benne: nem elméletben kell embernek lenni, hanem vissza kell menni érte.