A rács túloldalán — más fényben

János egyetlen határozott rántással lendítette át magát a rácson, majd visszanyúlt, és mint egy gyanús tömegű masszakonzervet, felhúzta a nagymamát. Alinda és L656 kézről kézre követve őket kecmeregtek ki az elosztókamra olajos vasrácsára. A zár tompa csattanással ugrott helyére alattuk, kizárva a fojtogató hőséget és a szellőzőből szivárgó fertőtlenítő szagot.
– Na, most már legalább szellős helyen halunk meg – morogta L656, miközben a tenyeréről próbálta lekaparni a rászáradt szigetelőzsírt. – Ha a központi rendszer észreveszi az áramingadozást, a generátorterem nem bónusz adag szintetikus kását fog kiutalni.
– Az ember nem a kiutalt kásától ember, hanem attól, hogy elvből másfele megy, mint amerre terelik – sziszegte a nagymama, miközben a térdét dörzsölte a hideg rácson. – Bár igaz, a régi világban a térdfájásért még nem kellett kilencven wattot lepedálozni.
– Nagyanyó, ha még egyszer felhozod a múltat, felajánlom a combizmaidat tartalék energiának a kilences szektornak – vágta rá Alinda élesen, de a maró düh mögül már kiveszett a pánik. Megtörölte izzadt homlokát, és óvatosan L656 felé pillantott.
János a sötétben rejtőző kapcsolószekrényhez lépett, és megrángatott egy vastag rézkábelt. A csővezetékek mélyéről ritmikus, fémes kattogás visszhangzott: a kolónia napirendi órája közeledett a műszakváltáshoz.
– Kevesebb filozófia, több lépés – jelentette ki János szárazon. – Az ember alapvető tulajdonsága az is, hogy ha nem siet, alkatrész lesz belőle.