A betonba zárt emlékezet

János meghúzta a szervizajtó rozsdás karját, és a keskeny járat sötétje elnyelte a négy árnyat. A csöveken végigfutó vibráció jelzése egyértelmű volt: a kolónia automatizált védelmi rendszere már az átterhelést elemzi. A falakba ivódott gépzsír és a kétszáz éves pára szaga fojtogatta őket, ahogy mélyebbre nyomultak az elfeledett járatok labirintusában.
– Látod ezt a számot, Alinda? – suttogta a nagymama, és elgyötört ujjával egy betonba mart, félhomályban szürke jelzésre mutatott: 2054 - V-SZEKTOR. – Ott kezdődött a lemenetel. Amikor az ősök lejöttek ide a felszínről, azt hitték, csak néhány hónapig maradnak. Aztán az idő megállt, a fém pedig körénk nőtt.
– Nekem ez nem történelem, nagyi – felelte Alinda halk, de rideg hangon, miközben átsurrant egy megrepedt teherhordó gerenda alatt. A tizennégy éves lány számára nem létezett „odafent”. A kolónia falai nem fogságot jelentettek, hanem magát a létezést; a szellőzők hörgése volt az egyetlen altatódal, amit valaha hallott. – Nektek volt választásotok. Nekünk csak ez az elkopott vezeték jutott.
L656 hirtelen megtorpant a folyosó kanyarulatában, és feltartotta a kezét. A járat végén lévő szellőzőrácson át vörös keresőfény pásztázott végig a vasbetonon: egy Őrszem automata járőre haladt el a párhuzamos folyosón. A hálózat túlterhelése miatti riasztás elérte az alsóbb szinteket is.
– Ha a fenti szektor leáll, a rendszer átirányítja az energiát a tartalék modulokba – mutatott János egy nyitott kapilláriscsőre, amelyből sziszegve szivárgott a meleg gőz. – A kolónia 2050 óta ugyanabból a vérből és vasból táplálkozik. Ha nem jutunk el a generátoregység elosztójáig, mire a túlterhelés eléri a csúcsot, a megszakítók minket is leföldelnek.