A csapolási parancs

A vörös pásztázófény eltűnt, de a szellőzőrács mögött felzúgó elektrosztatikus hangszóróból nem a szokásos sziréna szólalt meg. A kolónia központi rendszere gépies, érzelmek nélküli szikársággal hirdetett ítéletet:
– V-szektor, hálózati kritikus túláram. Életfunkció-csapolás elrendelve. Felesleges biológiai egységek energiaintegrációja megkezdődik.
– Ez nem riasztás... ez ítélet – suttogta L656, miközben a falhoz lapult. A részegységek falába épített rézérintkezők sziszegve izzani kezdtek: az Őrszem-hálózat nem vadászott rájuk, hanem egyszerűen elszívta a hőt és a hús elektromos potenciálját a környező csövekből, hogy kiegyenlítse a hálózati ingadozást.
Alinda megmarkolta a nagymama kabátjának rongyos szélét. A tenyerükben futó apró idegek zsibbadni kezdtek, mintha a padló maga szívná ki a mozdulataikból az életet.
– Ha itt maradunk, harminc másodperc múlva kiszárítják a vérünket a transzformátorok – mondta János, és feltépte a folyosó alján lévő elágazóaknát. – Az ellenőrző-pont felé kell mennünk, ott még kézi vezérlésűek az árammegszakítók!
– A nagyszüleim meséltek az elektromos viharokról – mondta a nagymama, miközben gépiesen lépett a nyitott járatba. – Ott a villám fentről csapott le. Itt bent a vas szív le minket a földbe.
L656 átlépte a forró rézsíneket, miközben a mennyezeti szellőzőből már a kék ívfény szikrái hullottak rájuk. Nem volt több idő a mérlegelésre: a kolónia elhatározta, hogy a benne élő emberi testek árából menti meg a rendszert.