A kézi retesz védelmében

A mélyebbre vezető akna szűkös járata dohos, hideg levegőt árasztott, amely éles kontrasztban állt a felettük izzó rézsínek szagával. János a sötétben tapogatózva vezette őket előre, csizmája fémesen koppant az elfeledett járatok korrodált rácsain. Mögöttük a lezáruló aknafedél tompa csattanással zárta ki a kék szikrák sistergését, de a falakból még mindig hallatszott a hálózat távoli, éhes zúgása.
Alinda remegő ujjal nyúlt a nagymama felé a homályban. A lány tenyerében lévő idegek még mindig bizseregtek az iménti csapolási kísérlettől, szinte érezte, ahogy a kolónia fémváza a saját vérük energiáját követeli. A nagymama nem szólalt meg, csak szorosan magához húzta a lányt, és a lehelete melegét Alinda fázós nyakára fújta. Ez a csöndes, fizikai jelenlét erősebb volt a rendszer gépies parancsainál.
– A nagyapád mindig megfogta a kezem, ha sötét volt – suttogta az idős asszony, ahogy lassan lépkedtek a nyirkos betonon. – Azt mondta, az emberi melegséget nem lehet vezetékbe zárni. A gép csak mérni tud, de érezni nem.
L656 megállt az ellenőrző-pont előtti kézi retesznél. János teljes erejével rátnehezedett a rozsdás karra, mire a vasajtó nyikorogva megnyílt, átmeneti védelmet nyújtva az automatizált csapolás elől.