2222 · kis Ferenc
A por örökösei
A C-szektor bejárata mögött a zaj egy pillanat alatt elhalt, mintha egy láthatatlan hanggátló ajtó zárult volna be mögöttük. Itt a pislákoló fénycsövek nem bántották annyira a szemet, inkább egy kórházi váróterem hangulatát idézték, ahol mindenki halkan morog magában, nehogy feltűnést keltsen. A levegő is más volt, kevésbé dohos, de annál elhasználtabb, mintha már sokan lélegeztek volna el minden reményt ezen a szakaszon. Alinda érezte, ahogy a feszültség a boltban maradt, és itt egyfajta furcsa, mozdulatlan csend honolt. A Nagymama egyenesen tartotta magát, tekintete fürkészve pásztázta a falakat, mintha egy térképet olvasna rajtuk, ami csak az ő szeme előtt elevenedik meg.
Ahogy haladtak, Alinda tekintete megakadt egy foltban a falon. Alig látszott már, de ha nagyon koncentrált, kivette a körvonalakat. Valami, ami egy égi testre hasonlított, körülötte elmosódott sugarakkal. Nem volt kérdés, mit ábrázol. „Nap” – futott át rajta a gondolat, szinte hangtalanul. Emlékezett a Nagymama meséire a „kinti” világról, a fényről, amit az emberiség egyszer elveszített, majd a kolóniában felejtett. Furcsa volt látni egy ilyen tiltott emléket ilyen nyíltan, ha már alig olvashatóan is, a falon. Képtelennek tűnt, hogy valaki valaha is ilyen grandiózus dolgot örökölhetett, mint a napfény.
– Ezek a… Napfény örökösei voltak? – kérdezte Alinda, hangja halkan, szinte suttogva remegett. A Nagymama megállt, és anélkül, hogy Alindára nézett volna, bólintott. – Valaha. Most már csak a por örökösei – mondta szárazon, a humoros keserűség tökéletes elegyével. – De a por is tud emlékezni.
A Nagymama egy elhalványult ajtóhoz lépett, ami egy sarokban megbújva alig volt észrevehető. Nem volt rajta semmi különös, csak a fal textúrájának egy kis eltérése. Kézfejével finoman megkopogtatta a felületet, és Alinda hallotta a mélyről jövő, tompa visszhangot. Mintha a falak sem akarnának már emlékezni, vagy épp ellenkezőleg, mélyebbre rejtették a titkaikat. Azonban, ha Alinda az örökösök nyomában járt, akkor ezt a port is fel kellett rázni.
Ahogy haladtak, Alinda tekintete megakadt egy foltban a falon. Alig látszott már, de ha nagyon koncentrált, kivette a körvonalakat. Valami, ami egy égi testre hasonlított, körülötte elmosódott sugarakkal. Nem volt kérdés, mit ábrázol. „Nap” – futott át rajta a gondolat, szinte hangtalanul. Emlékezett a Nagymama meséire a „kinti” világról, a fényről, amit az emberiség egyszer elveszített, majd a kolóniában felejtett. Furcsa volt látni egy ilyen tiltott emléket ilyen nyíltan, ha már alig olvashatóan is, a falon. Képtelennek tűnt, hogy valaki valaha is ilyen grandiózus dolgot örökölhetett, mint a napfény.
– Ezek a… Napfény örökösei voltak? – kérdezte Alinda, hangja halkan, szinte suttogva remegett. A Nagymama megállt, és anélkül, hogy Alindára nézett volna, bólintott. – Valaha. Most már csak a por örökösei – mondta szárazon, a humoros keserűség tökéletes elegyével. – De a por is tud emlékezni.
A Nagymama egy elhalványult ajtóhoz lépett, ami egy sarokban megbújva alig volt észrevehető. Nem volt rajta semmi különös, csak a fal textúrájának egy kis eltérése. Kézfejével finoman megkopogtatta a felületet, és Alinda hallotta a mélyről jövő, tompa visszhangot. Mintha a falak sem akarnának már emlékezni, vagy épp ellenkezőleg, mélyebbre rejtették a titkaikat. Azonban, ha Alinda az örökösök nyomában járt, akkor ezt a port is fel kellett rázni.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- alinda
- kovacs
- l656
- nagymama
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.