A morajló folyosók

A villódzás erősödött, a zúgó hang már nem csupán távoli zümmögés volt, hanem fojtott morajlás, mintha a falak maguk is tiltakoznának a túlterhelés ellen. Alinda szorosan követte Nagymamáját a zsúfolt folyosón, minden lépésnél érezte a ruha alá rejtett adathordozó súlyát. Nem csak egy tárgy volt már, hanem a jövő súlya, egy ígéret, hogy választ kapnak arra, hogyan lehet ember az, akit megfosztottak a múlttól. A tömeg lassan, feszülten mozgott, az emberek arcán az ismerős ijedtség és fásultság keveredett.
Kovács, aki az előbb még dühösen próbálta eltolni a konténert, most tehetetlenül állt, kezeit tördelve. Szemeivel a villogó fénycsöveket követte, mintha azok szólnának hozzá. Egy L656 nevű alak, aki egy rakat doboz mögül bukkant elő, remegő kézzel markolta a mellkasát, tekintetében a puszta félelem tükröződött. Alinda látta, ahogy a férfi ajkai halkan mormognak, valószínűleg a legújabb hálózati hibák miatti büntetéstől rettegve. A Nagymama egy pillanatra sem lassított, tekintete előre szegeződött, mintha pontosan tudná, melyik rést kell keresni a rendszer páncélján.
Elérték a C-szektor bejáratát. Nem volt kapu, csak egy szélesebb folyosórész, amit a falon futó, elhalványult sáv jelölt. A fények itt is pislákoltak, de a zúgás enyhébbnek tűnt, a folyosó kevésbé zsúfolt. Mintha beléptek volna egy csendesebb, de annál fenyegetőbb világba. A levegő itt is nehéz volt, de nem a bolt forgalmának nyomása, hanem a múlt súlya miatt. Alinda érezte, ahogy a dacos elszántság megkeményíti benne a szívet. Tudta, hogy a Nagymama szavai – „Nem tehetnek meg mindent, ha emlékezünk” – most nemcsak az emlékeket, hanem a saját jövőjüket is jelentik. Itt kezdődik az út, ami talán megmutatja, hogyan lesznek ők emberek, és mi lesz velük a szürke falak között.