A pedálos örökség

A kolónia 2050 óta pontosan ugyanazt a bürokratikus precizitást nyújtotta, amit annak idején a klímakatasztrófa elől menekülő dédszülőknek ígértek: ingyen gélmasszát és garantált pedálidőt. Alinda tizennégy évesen már tisztában volt vele, hogy a híres „mindenki egyért” elvből az „egyért” szerepét valahogy mindig a főrendszer kapta, míg a „mindenki” rész jutott a lábizmoknak.
— Nagyi, maga szerint 2050 előtt is volt wattmérő a bicikliken? — lihegte Alinda, miközben a sarkát újra a kopott műanyagba fúrta.
— Dehogy volt, drágám — morogta a nagymama, miközben megpróbálta fapofával tartani a kötelező percenkénti nyolcvanas fordulatszámot. — Akkoriban az emberek szórakozásból tekertek. Úgy hívták: hobbi. És képzeld, a végén nem kaptak érte egy adag gélmasszát sem! Csak úgy száguldoztak a friss levegőn, mint az elmebetegek.
Alinda megrázta a fejét. A mesék a fákról meg a szabadtéri biciklizésről mindig is úgy hangzottak, mint egy elhibázott ipari tervezési koncepció. János-g534 a szomszédos padon halk reccsennéssel próbált ritmust váltani, hogy leváltson egy kis terhelést Alinda oldaláról, de a kijelző azonnal narancssárgán villant. A kolónia hálózata kétszáz éve nem tűrte a gáláns lovaglást; ha valaki lazított, a rendszer azonnal lejjebb tekerte a tápanyagcsapot.
— Szóval kétszáz éve zárva vagyunk — jegyezte meg János szuszogva. — De legalább a levegő szűrője még garanciális.
— Ne viccelj, János — szólt rá a nagymama rekedten. — Ha az őrszem meghallja, hogy felülbírálod a 2050-es Koloniális Alapszabályt, még visszaveszi a holnapi szagmolekula-adagunkat.