Az izmok emlékezete

Az őrszem lépteinek fémes visszhangja lassan elenyészett a csarnok párás homályában. A tizenkettes pad zöld LED-je stabilan világított, de a levegőben bent rekedt a rettegés hideg szaga. Alinda lába még ritmikusan mozgott a pedálon, de az izmai vészjóslóan remegtek a túlterheléstől. A nagymama csuklója, amelyet a lány az utolsó pillanatban tehermentesített, most tehetetlenül pihent a kopott kapaszkodón.
A szomszédos fülke felől János-g534 lépett közelebb, amennyire a biztonsági lánca engedte. Szeme tágra nyílt a rémülettől, ahogy Alinda elcsigázott arcát figyelte.
– Megőrültél? – suttogta János, hangja szaggatottan vágott a csapágyak zúgásába. – Ha a rendszer regisztrálja a profilváltást, mindkettőtöktől megvonják a kalóriaadagot.
– Nem hagytam – sziszegte Alinda a fogai közül, bár a tüdeje égett. – Nem hagytam, hogy kivonják a rendszerből.
A nagymama lassan felemelte a fejét. A tekintetében nem a megkönnyebbülés, hanem a kolónia évtizedes, dermedt belenyugvása ülte torát.
– A hálózat nem ismeri a könyörületet, gyermekem – mondta halkan az öregasszony. – Csupán a hatásfokot méri. Az ember nem attól marad ember, hogy elégeti magát a másikért... hanem hogy megtanul láthatatlan maradni.
János tekintete összeakadt Alindáéval. Ebben a steril, biodinamikus gépezetben, ahol az életfunkciók csupán felhasználandó wattszámok, a fiú elfojtott aggodalma többet érintett meg a valóságból, mint a kolónia teljes napirendje. Vajon a pusztulás felé vezető önfeláldozás teszi őket emberré, vagy az a makacs, névtelen ragaszkodás, amit a gépek logikája képtelen leolvasni a pultokról?