A pedálok csendjében

Az őrszem nehéz, fémes léptei lassan elhalványultak a csarnok gőzébe vesző zajában. A sárga jelzés stabil, tompa zölddel derengett a vezeték mentén, jelezve, hogy a feszültség újra a megengedett határokon belül mozog. Alinda tüdeje még mindig égett, karjai és lábai reszkettek a hirtelen átvett plusz terheléstől, de nem merte lassítani a hajtókart.
János g534 lépett közelebb a szomszédos blokk felől. Szótlanul nyújtott volna egy rongyot az idős asszony felé, hogy felitassa a homlokát elöntő izzadságot, de a nagymama egyetlen csontos, gátló mozdulattal elutasította a közeledést.
– Ne! – sziszegte a nagymama, tekintetét továbbra is a fordulatszámmérőn tartva. – Az optika még érzékeli a szokatlan mozgást. A kolónia nem tűri a szolidaritást.
– Csak segíteni próbálok – suttogta János, aggódó tekintetét Alindára szegezve, akinek a zihálása betöltötte a fülke szűk terét. – Így kiégtek. Ez nem élet, csak lassú elhasználódás.
– És mi más lenne? – csattant fel Alinda elfojtott, maró hangon. – Te ezt nevezed embernek? Hogy csendben nyeljük a megaláztatást, és csak akkor lélegzünk, ha a gépek engedik? A nagymama meséi nem érnek semmit, ha közben mi magunk is alkatrésszé válunk!
– A gép nem emlékszik – felelte az idős asszony szárazon. – Amíg taposol, élve maradsz. Ez az egyetlen módja, hogy ember maradj ebben a világban.