A lendkerék feszültsége

Alinda vállából éles fájdalom nyilallott a nyakába, ahogy az utolsó wattot is kicsikarta a nehéz lendkerékből. A zöld jelzőfény szinte gúnyosan villogott felettük. Az őrszem hűvös, fémes léptei már távolodtak a betoncsarnok homályában, de a megkönnyebbülés nem hozott enyhülést. A lány tüdeje sípolt a párás, olajszagú levegőtől.
– Ne feszítsd túl magad, kislányom – suttogta a nagymama, miközben próbálta lassítani a saját pedáljait. – A hajlékony fa túléli a vihart. A merev eltörik.
– Hallgass! – sziszegte Alinda szorosan lehunyt szemmel, izmai görcsbe rándultak. – Nem kérek a meséidből! Nem akarok meghajolni, mintha csak egy alkatrész lennék!
A nagymama arca rezzentéstelen maradt, de a szemében ott bujkált a megszokott, gépies félelem. Ő már megtanulta, hogy az embert nem a dac, hanem a túlélés tartja életben a csövek és vezetékek erdejében. A szomszédos pad felől János-g534 elfojtott köhögése hallatszott. A fiú remegő kézzel markolta a kapaszkodót, tekintete riadtan ugrált az őrszem távolodó sziluettje és Alinda megfeszített háta között. Összenéztek egyetlen szempillantásra, s abban a pillantásban benne volt a közös, rettegő tehetetlenség.
– Ember vagy még, Alinda? – kérdezte a nagymama halk, alig hallható hangon, a saját ritmusát tartva. – Vagy már csak a gép motorja?
Alinda szorosabbra markolta a hideg vasat. A kérdés rosszabbul fájt, mint a zsibbadó lábai. Ha nem küzd, elenyészik; ha dacol, elpusztítják őket. Ebben a szűkös térben az emberi tartás nem hősiesség volt, hanem tiszta, mérhetetlen kockázat.