A pazarlás joga

János óvatosan visszahajtogatta a sárgult papírlapot a szerszámoszubbonya bélésébe. A szellőzőből kiáramló langyos levegő lebegtette Alinda kócos haját, amint a lány a csőhálózat sötétebb mélye felé pillantott. Az elágazás fémfalaiból áradt a megszáradt szintetikus olaj szaga, de a gépzaj itt már halkabb volt, mint a főcsatornában.
– Indulnunk kell, mielőtt a hálózati ellenőrzés végigfut ezen a szektoron – mondta János, és felállt, megragadva a nehéz rézkulcsot. – Ha a nyomásesés eléri az öt százalékot, az Őrszem automata keresést indít a járatban.
Továbbléptek a szűk alagútban, ahol a rozsdás falba vésve régi, elmosódott jelek sorakoztak. Nem vonalkódok vagy azonosítószámok voltak, hanem szabálytalan betűk, amelyeket évtizedekkel ezelőtt kapart oda valaki: nevek. Alinda megállt, és ujjbegyével óvatosan végigsimította a fémbe vájt hornyokat.
– Az Őrszemek azt tanítják, hogy a testünk csupán szénlapátos erőmű, ami kalóriát vált át megawattá – suttogta a lány, és Jánosra nézett. – De aki ezeket a betűket idekarcolta, nem a megtermelt energiát akarta megőrizni. Hanem saját magát. Ettől vagyunk mások, mint a pedálok?
János megszorította a lány karját, és a járat végén lévő manuális elosztószelephez lépett. A karbantartói kód kijátszásával megkerülhette a központi feszültségszabályzót. Ha átkötötte a vezetéket, a megspórolt áram nem a számlálóba ment, hanem egyenesen a fülkék fűtőszálaihoz – oda, ahol a Nagymama dermedt ujjakkal várta a műszak végét.
– A gépek sosem hoznak veszteséges döntést – mondta János csendesen, miközben a rézdrótot a kézi kapcsolóra tekerte. – Ha csak a túlélési kalóriákra figyelünk, már most sem vagyunk többek a fogaskerekeknél. Emberré az tesz minket, ha tudatosan elpazaroljuk a melegséget valakire, akit szeretünk.