A parázsló szem csapdája

A sötétség olyan sűrűn telepedett rájuk, mint a napi szintetikus masszafőzelék a tányér aljára. János a zsebéből előkotorta a kézi tekerős dinamólámpát, ami minden rántásra méltatlankodó, sárgás fénnyel pislákolt fel. Kovács azonnal számolni kezdett.
– Ez pontosan tizennégy kalória tekerésenként! – suttogta kétségbeesetten. – Ha így folytatod, a vacsorára kapott energiazselénk még a sarokig sem visz el minket. Éhen veszünk ebben a sötét lyukban.
– Fogd be, Kovács – javasolta Alinda, miközben igyekezett nem rálépni egy gyanúsan rozsdás csőre. – A csend ingyen van, a hisztid meg pazarolja az oxigént.
Ahogy botorkáltak előre az elfeledett járatban, a lámpa gyenge fénye hirtelen megakadt a falon. Az Őrszemek stilizált, rideg szem-szimbóluma volt az, de nem a megszokott festett verzió: ez halványan parázslott a sötétben, és furcsa, száraz meleget árasztott.
János közelebb lépett. Ahogy a keze tíz centire megközelítette a jelet, hirtelen olyan fáradtság hulláma söpört végig rajta, mintha épp most tekert volna le egy dupla műszakot a dinamóteremben. A falon lévő jel a testük közvetlen hőjét és kinetikus energiáját szívta magába, hogy táplálja a kolónia láthatatlan hálózatát.
– Ez egy elszívó kapu – suttogta Alinda, riadtan hátrálva. – A nagymama mesélte... az Őrszemek nemcsak figyelnek. Ha engedély nélkül lépsz ide, egyszerűen lemerítenek, mint egy ócska, kidobásra ítélt akkumulátort.
Kovács megmarkolta a combját, mintha máris görcsöt kapott volna a hirtelen jött energiaveszteségtől.
– Nagyszerű – nyögte. – Most már hivatalosan is mi vagyunk a kolónia elemei. És még csak nem is tölthető fajta.