A névtelenek bélyege

A nyirkos falak között a feszültség szinte tapinthatóvá vált, ahogy a két fiatal egy elágazáshoz ért. János zseblámpájának fakó fénye egy elhagyatott elosztódobozra vetült, amelynek rozsdás fedelét régen lefeszegette valaki. A vastag rézkábelek csupaszon meredtek a sötétbe, mint egy megkínzott óriás erei. Alinda közelebb lépett, ujjai végigsiklottak a poros fémlemezen, amit a nagymamájától hozott el. A lemezen lévő karcolások nem csupán régi emlékek voltak: egy elfeledett hálózati elkerülő ág rajzát adták ki.
– Ha itt átkötjük a szelepet, Kovácsék dühös járőrei sötétben maradnak a fenti folyosókon – suttogta János, és a zsebéből előhúzott egy kopott fogót. Keze remegett a fáradtságtól, de a szemeiben új, makacs elszántság égett.
– Nemcsak őket vakítjuk el – felelte Alinda halk, de határozott hangon. – Ezzel visszatápláljuk az energiát az L-lakószektor pedálosaihoz. Legalább egy órára fellélegezhetnek a sötétben, anélkül, hogy hajtaniuk kellene a generátorokat.
Ez már nemcsak a menekülésről szólt; ez nyílt lázadás volt a kolónia kíméletlen rendszere ellen. János bólintott, és az elhasználódott szerszámmal ráfogott az első vastag rézvezetékre. A fém sikoltva engedett a szorításnak, apró, kékes szikra pattant ki az érintkezési pontból, megvilágítva dacos arcukat. A távolból, a csőhálózat fémtestén át hirtelen tompa, dühös fémes kopogás futott végig – a járőrök közeledtek –, de a szikra már elindult a hálózat mélye felé, hogy fényt vigyen a névtelen munkásoknak.