A mélység lélegzete

A szelepház zsilipje mögött a járatok torka hideg sötétséget lehelt rájuk. János óvatosan engedte le magát az első rozsdás fokra, cipője talpa fémesen koccant a mélyben. Alinda közvetlenül mögötte haladt, kezével a nyirkos falat tapogatta, ahol a gépzsír és a megrekedt pára vastag réteget képezett. A fejük felett még felsejlett a generátorok távoli, tompa moraja, de itt lent a csend sűrűbb volt, szinte fojtogató.
– Ha a nyomás csökken, Kovácsék azonnal tudni fogják, melyik ágat zártuk le – suttogta János, hangja baljóslatúan visszhangzott a szűk bádogcsőben. Keresőfénye egy elágazáshoz ért, ahol vastag, elhasznált kábelkötegek lógtak le a mennyezetről, mint valami kibelezett gép belsőségei.
– Nem fognak utánunk jönni. Gábor-bácsi fél a lenti szektoroktól. Azt hiszi, itt nincs elég oxigén a munkához – felelte Alinda, és dühös rántással szabadította ki a ruháját egy kiálló csavarból. A düh nem a félelemből fakadt, sokkal inkább abból a megalázó felismerésből, hogy eddigi életüket csupán wattokban és kalóriákban mérték a fenti fülkék lakói. Itt lent azonban nem volt mérőóra.
– És mi van, ha valóban elfogy a levegő? – János megállt, hátat vetve a hideg vasnak. Tekintete a lány arcára tapadt a sárgás fényben. – Mi tesz minket emberré, Alinda? Az, hogy életben tartjuk a hálózatot, vagy az, hogy itt döntünk a saját sorsunkról a sötétben?
Alinda nem felelt azonnal. Megérintette a zsebében lapuló fémlemezt, a Nagymama utolsó dacos hagyatékát, melyet még a feszült családi viták alatt csempészett el. A feszültség kézzelfogható volt közöttük; nemcsak a nyomukban lévő dühös járőrök miatt, hanem mert mindketten érezték, hogy a visszaút megszűnt. Elindultak tovább a sötét járatok legmélye felé, ahol a kolónia törvényei már nem értek el hozzájuk.