A napkorong nyomában

A szelepház sötétje nem volt teljesen barátságtalan; a vastag szigetelések alatt duruzsoló gőzvezetékek leginkább egy hatalmas, durva fémkemencére emlékeztették Alindát, amilyenről a Nagymama mesélt a régi, otthonos téli estéken. János óvatosan, kattanás nélkül tolta helyére a rozsdás reteszt, mire a kinti folyosóról szűrődő dühös kiabálás és Kovács nehéz léptei tompa, távoli morajlássá szelídültek. Ideiglenesen biztonságban voltak, de a lány tudta: a Nagymama szűk, mégis megszokott fülkéjébe már nincs visszaút.
– Nézd csak, ezt nem a mérnökök tervezték ide – suttogta János, és zseblámpájának halvány, sárgás fényével megvilágított egy kézzel karcolt, kopott ábrát a főnyomócső mögötti betonfalon. Egy apró, stilizált napkorong volt az, a régi világ szabadjainak titkos jele.
Alinda végigsimította a poros vésést. Otthon mindig azt hallgatta, hogy a kolónia kíméletlen rendjén kívül csak a biztos pusztulás várja őket, de ez a kis ábra most egészen más jövőt ígért. A dac helyét átvette valami megmagyarázhatatlan, könnyű izgalom. Ha most továbblépnek a sötét, elfeledett járatok felé, talán végleg hátrahagyják a pedálok monoton ritmusát. Megfogta János vállát, és határozottan bólintott: ideje volt kideríteni, mi vár rájuk a csőhálózat legmélyén.