A néma szövetség — más fényben

A retesz nehéz csattanása még ott vibrált a szűk járat levegőjében, amikor a kinti fémes léptek zaja elhalkult, majd lassan távolodni kezdett a folyosórendszer mélyén. A feszültség azonban nem oszlott el az acélajtó mögött. A sötétség sűrű volt, szinte kézzel tapintható, csak L656 vörösen derengő optikája vetett kísérteties csíkokat a rozsdás, omladozó betonfalakra.
János közelebb lépett Alindához a félhomályban. A lány érezte a fiú szapora lélegzetét, majd egy óvatos, mégis határozott mozdulatot: János megfogta a kezét. A kolónia szigorú, funkcionális rendjében a fizikai érintkezés ritka és gépies volt, de most, ebben a mély csöndben, a tenyerek találkozása valódi melegséget hozott a fagyos falak közé. Alinda nem húzta el a kezét; ujjai lassan összefonódtak a fiúéval, jelezve a néma szövetséget.
– Meg kell néznünk, mi van odabent – suttogta János, hangja alig volt hangosabb egy lélegzetvételnél. – Nem maradhatunk az ajtó közvetlen közelében, ha az Őrszemek nehezebb vágóeszközökkel térnek vissza.
Kovács a sötétben kuporogva, még mindig a villáskulcsot szorítva bólintott, bár senki sem látta. Nagymama halk, ritmikus léptekkel indult el a járat mélye felé, kezét a fal hideg felületén járatva, hogy kitapogassa az utat. Alinda szabad kezével a kabátja belső zsebéhez kapott, ahol a megtalált fénykép hűvös sarka lapult. János bátorító szorítása emlékeztette rá, hogy az emberi kapcsolatok nem vesztek el teljesen a pedálok zajában; a megosztott titok köteléke erősebbnek bizonyult a kolónia fegyelménél.