A választás pillanata

Kovács lépett ki a folyosó sötétjéből, arca viaszfehér volt a fali lámpa fényében, ujjai görcsösen szorították a kopott villáskulcsot.
– Megérezték az áramingadozást – suttogta szaggatottan, rémülten hallgatózva a folyosó felé. – Az Őrszemek már a szomszédos szektornál vannak. Ha itt találnak minket, mindennek vége! Megvonják a levegőt is!
János a lány vállára tette a kezét, de Alinda nem engedte el a talált emléket. Óvatosan kiemelte a megfakult fényképet a korhadt keretből, és a kabátja belső zsebébe csúsztatta. A papír hűvös volt, de a mozdulatban több emberi akarat lakozott, mint a kolónia teljes napi műszakjában. A lány tudta, hogy az ember nem a fejadagoktól és nem a pedálok puszta tekerésétől lesz az, ami.
– Nem megyünk vissza úgy, mintha mi sem történt volna – mondta Alinda. – Nem gépként akarok élni.
L656 piros vizuális szenzora megszakítás nélkül pásztázta a szűk járatot, miközben Nagymama csendesen Kovács felé fordult:
– A félelem nem oltalom, fiam. Aki csak a túlélésre figyel, az már feladta a méltóságát.
A távolból fémes léptek ritmikus visszhangja indult meg. János megragadta az óvóhely acélajtajának vastag reteszét, és belsőt oldalról rátolta a nehéz vasat. A döntés megszületett: a megszokott rabság útja elzárult mögöttük.