A néma szektor

A sötétség, ami ránk borult, nem olyan volt, mint a régi idők békés, otthoni estéi, amikor anyám gyertyát gyújtott a konyhaasztalon, és a viasz illata belengte a szobát. Itt, a tizennegyes fülke mélyén, a sötétségnek jéghideg, nehéz fémszaga volt. János erős szorítása még ott lüktetett Alinda karján, miközben az Őrszem vörös pásztázó fénye hirtelen vibrálni kezdett, majd egy száraz, pattanó hang kíséretében kialudt. A folyosó túlterhelt hálózata, amely a gőzrobbanás óta baljóslatúan zúgott, végleg feladta a harcot.
A szellőzők mély megadással elhallgattak, és a kolónia megszokott, gépies morajlását fojtogató, süket csend váltotta fel.
– A főelosztó lekapcsolt – suttogta János, hangjában azzal a hideg tárgyilagossággal, ami csak azokat jellemezte, akik nap mint nap a generátorok mellett robotoltak. – Ha a hálózat nem kap azonnal külső betáplálást, a szelepek teljesen lezárnak, és ránk fagy a levegő.
A Nagymama a sötétben is pontosan tudta, hol van a lány csuklója, de most nem szorította meg. Keze erőtlenül hanyatlott le, mintha a kihunyó fényekkel együtt az ő makacs szigora is elpárolgott volna. Alinda érezte a távolságot, ami kettejük között megnyílt; a bizalom finom szálai, melyek eddig összetartották őket a vasfalak között, most szakadozva hevertek a hideg padlón.
– Lépnünk kell – suttogta a lány, és bár a rettegés ott fészkelt a torkában, a hangja meglepően tisztán csengő maradt a néma fülkében. – Ha most nem megyünk a generátoregység felé, amíg a szenzorok sötétek, sosem jutunk ki innen.
Gábor bácsi odakint, a folyosó zűrzavarában megbotlott a tehetetlenül lógó kábelekben, halk káromkodása beszűrődött a nyitott ajtón át. Kovács elcsendesedett, a feszültség szinte tapinthatóvá vált a vaksötétben. A kolónia könyörtelen napirendje most egy pillanatra megtorpant, és ebben a pillanatban az emberi akarat apró szikrája fontosabbá vált, mint az összes megmaradt watt.