A napsugár jussa

– Én vagyok – suttogta vissza Alinda, homlokát a hideg fémrácsnak támasztva. – Ne hangosan! Az Őrszem még a tizenötös cellánál időzik, de nem marad sokáig.
János térdre ereszkedett a fülke piszkos padlóján, ujjai feszülten a rács résébe kapaszkodtak. Még mindig remegett a félelemtől, ahogy meghallotta a lány szaggatott lélegzését. Mögötte a nagymama csöndben felnyögött, és még szorosabban magára tekerte a fakó, elvékonyodott pokrócot.
– Megőrültél, hogy elhagytad a szektorodat? – fojtotta magába a szót János. – Ha a Sentinellek elkapnak...
– Nagymama meséire gondoltam – szakította félbe Alinda, és a rácsnyíláson át egy vékony, elhasznált rézvezetéket csúsztatott át. – A napfény örököseire. Azokra a generációkra, akiknek a napelemek jussa járna a 2050-es zárlat óta. A Sentinellek elzárták előlünk a külső fényt, minket meg a pedálokhoz láncoltak, mintha csak az ő elemük lennénk. De a tizenötös fülke új lakója megmutatta: a hálózat túlterhelhető.
A nagymama reszkető léptekkel közelebb óvakodott a falhoz.
– A fény nem a gépeké volt – suttogta az idős asszony, sötétben bujkáló tekintettel. – Az emberi jussot nem törölheti ki egyetlen protokoll sem.
– De most a gépek éhsége szabja meg a napirendet – vágott közbe János fojtott hangon, miközben elrejtette a rézszálat a rongyos inge alatt. – Alinda, menned kell! A C-szektor figyelmeztető lámpái újra gyulladnak.
Alinda pillanatra megszorította János kiálló ujjait a hideg fémvázon keresztül.
– Ha mi vagyunk a napfény igazi örökösei, nem hagyhatjuk, hogy végleg kiszívják belőlünk az erőt – mondta elszántan.
A szervizalagút mélyén felberregett egy szellőzőmotor, jelzést adva a járőrciklus újraindulásáról. A lány egyetlen nesztelen mozdulattal visszahúzódott a sötét járat mélyébe.