A napsugár joga

A sziréna éles búgása végül elcsendesedett, helyét átadta a szűk folyosókon menetelő léptek gépies zajának. A hálókamrák ajtaja kinyílt, és a lakók fegyelmezetten sodródtak a C-szektor hideg betonfolyosóján a Dinamoterem felé. Alinda és János egymás mellett haladtak, miközben Kálmán néhány lépéssel előttük törte az utat, éber tekintettel figyelve a falra szerelt, szakaszosan forgó kamerákat.
– A Nagymama mindig azt hajtogatja – suttogta Alinda, miközben a korlátba kapaszkodva leereszkedtek az alsóbb szint lépcsőin –, hogy a sötétség csak ideiglenes állapot. Azt mondja, mi vagyunk a napfény örökösei. A szülei még látták a fenti síkságot, mielőtt az Őrszemek lezárták a felső kupolákat.
János tekintete elkomorult. Kezét a kabátja zsebébe süllyesztette, végigsimítva a lemerült, mégis oly sok veszélyt hordozó hőtároló cellán.
– Szép mesék, Alinda. De a kolónia nem ismeri az örökösök jogait – felelte halkan a fiú, ahogy beléptek a gépház előcsarnokába. – A fenti kollektorok által felfogott utolsó sugarakat nem nekünk szánják. Az Őrszemek a saját szintjeikre csatornázzák a fényt. Ha valóban a napfény örökösei vagyunk, akkor a jussunkat nem a pedálok forgatásával fogjuk visszakapni.
Kálmán hirtelen megtorpant előttük, és intett, hogy fogják halkabbra a szót. A Dinamoterem súlyos fémkapuja csikordulva gördült fel, feltárva a csarnok vibráló, neonsárga fénnyel megvilágított belsőtétjét.