A feszültség láthatatlan íve

A Dinamoterem fojtogató csarnokában a neonsárga fény gépies robajjal keveredett. A hatalmas lendkerekek monoton zúgtak, miközben a munkára berendelt lakók fegyelmezetten elfoglalták szűk pedálfülkéiket. Az Őrszemek magasan a vasrácsos karzatról figyelték a mozdulatokat, karabélyuk fémcsöve fenyegetően csillant meg a sűrű páraködben.
Alinda a tizennégyes fülkéhez lépett, és rálépett a hideg fémkarokra. János a szomszédos egységnél helyezkedett el, de mielőtt felvette volna a kiszabott tempót, három éles, ritmikus ütést mért a generátor oldalára. A fémes koppanás elenyészőnek tűnt a csarnok zajában, ám a pár méterrel odébb dolgozó Kovács azonnal felkapta a fejét, s pontosan válaszolt a megadott jellel.
Ez nem puszta figyelmetlenség volt, hanem egy előre megbeszélt hálózati kód. János Alindára pillantott, majd a hirtelen felgyorsított pedálozással apró feszültségingadozást idézett elő a helyi körben. A szándékos túlterhelés hatására a karzaton lévő megfigyelőkamera lencséje egyetlen másodpercre vibrálva eltérült.
Alinda mellkasában forróság terjedt el. A Nagymama meséi a napfényről most először váltak kézzelfogható reménnyé: látta, hogy a gépies fegyelem mögött valami megszerveződött. Összenézett Jánossal, felvette az eltérő ritmust, és a gépbe hajolva hajtani kezdte a pedálokat. A lázadás szikrája átcsapott közöttük, miközben az Őrszemek odafönt még semmit sem sejtettek.