A lendkerék súlya

A megpördülő kamera vaksága alatt a pedálok ellenállása hirtelen megduplázódott. A generátor azonnal megnövekedett biomechanikai nyomatékot követelt tőlük, mintha a csarnok falai maguk szívnák el a bőrből az izzadságot és a meleget. Alinda lábszárában vágó görcsbe rándultak az izmok; a tizennégyes fülke acélkarjai nem elvont áramot, hanem a saját húsuk életerejét szivattyúzták a hálózatba.
János arcán élesen kirajzolódtak a megfeszült erek, ahogy a felpörgetett lendkerék visszacsapott.
– Tartsd a tempót! – sziszegte rekedten, de a hangja elcsuklott a fizikai kimerültségtől. Kovács a túloldalon már a térdére támaszkodott, minden egyes lefelé nyomott mozdulatnál mélyvörösre vált a csuklójára szíjazott energiamérő pánt. A kolóniát nem élettelen gépek táplálták: az emberi test volt az egyetlen fűtőanyag, amit az utolsó wattig elégettek a műszakok alatt.
A karzaton az egyik Őrszem gyanakodva megállt. Nem a vakon pörgő kamerát figyelte, hanem a falba süllyesztett analóg mutatós műszert, amely veszélyesen kilendült a sárga zóna felé. A fémbakancsok nehéz, kimért koppanása elindult a vaslépcsőn lefelé.
Alinda fogát összeszorítva hajtott tovább. A Nagymama meséi a régi napfényről egy pillanatra elhomályosultak a szeme előtt, helyüket a tüdőben égő forróság és a teljes kimerülés fenyegetése vette át. Tudta, ha még egy percig tartják ezt a mesterséges túlterhelést, a saját testük omlik össze, mielőtt a hálózat végleg leállna.