Wattok és méltóság

A hálókamra feletti hangszóróból éles, reszelős sziréna harsant fel, irgalmatlanul elvágva a kirobbanni készülő családi drámát. A kolónia napirendje nem ismert sem légiósokat, sem sértődött nagymamákat: ha eljött a műszakváltás ideje, az emberi indulatokat menetrendszerűen felváltotta a fémcsikorgás.
Kálmán gépiesen a pedálsor felé fordult. A kolónia szabályzata szerint a késésért járó fejadag-megvonás jóval fájdalmasabb volt, mint bármilyen gúnyos megjegyzés.
– Mozgás, Alinda! A dinamó nem kérdezi, hogy katona vagy-e vagy mesemondó, csak a Wattokat számlálja – morogta Kálmán, és határozottan megragadta a lány karját.
Alinda dacosan kirántotta magát a szorításból, szeme élesen villant a gyenge világításban.
– És mi csak megyünk tekerni? Mint a megijedt patkányok a kerékben? Mitől vagyunk mi így egyáltalán emberek? A gépek hajtják a gépeket, mi meg hajtjuk a gépeket a gépeknek!
A Nagymama felhorkantott, miközben igyekezett jobban betakarózni, óvatosan takargatva a János által csempészett, még mindig langyos hőtároló cellát.
– Attól vagyunk emberek, fiam, hogy még nem ettük meg egymást vacsorára. De ha nem mész pedálozni, a szintetikus pép hiánya hamar rásegít a folyamatra.
János-G534 halk, száraz gúnnyal csóválta a fejét. Egy pillanatra találkozott a pillantása Alindáéval a félhomályban.
– Az ember az a különleges lény, Alinda, aki képes kockáztatni a fagyhalált meg a börtönt egy darab meleg fémért, majd utána fél órát ordítani miatta a saját családjával – jegyezte meg hidegvérrel, miközben zsebre vágta a lemerült áramforrást.